A köztakaró színe és jegyei évmilliók során alakultak ki, hogy az adott élőhelyen található populáció számára a lehető legjobb álcamintát szolgáltassa. Minél jobban beleveszett a ló a háttérbe, annál nagyobb eséllyel kerülte el a ragadozók támadásait.

Az egyik legősibb ló-, illetve póni szín a fakó (sárgás bézs; a sörény, farokés a lábvégek feketék). Erdőben vagy sík vidéken, ahol kétségkívül minden buja zöld, a fakó szín kimondottan jó álca.

Sok régi hiedelem kering a jó és rossz színről. A sárga lovat ingerlékenynek, idegesnek, rossz állóképességünek tartották, a pejt megbízhatónak stb.

Az igazság az, hogy a színnek semmi köze a ló vérmérsékletéhez vagy teljesítményéhez. Kivételt jelentenek a pigmenthiányos szőrrel és bőrrel rendelkező lovak, az albínok (illetve néha a fehér szőrű, de pigmentált bőrű lovak is), melyek érzékenyebbek az időjárási hatásokra, mivel hiányzik belőlük a bört ellenállóvá tévő melanin.

A bőr rőzsaszínes árnyalata a vérkeringés eredménye. Mivel a bőr érzékeny a napra és a nedvességre, így a baktériumokra is, ezért a lovak hajlamosabbak a bőrbetegségekre, allergiás megbetegedésre és a leégésre.

A mai színek széles skálája a tenyésztői munka eredménye, az álcázáshoz már nincs köze. Bizonyos fajták és típusok, például a palomino, a pinto vagy a paint tenyéztése kimondottan színre irányul, de emlithetjük a 19. századi Németországban a “hintók elé” tenyésztett cremello (krémszínű) típust is.

A lovak nyakán, lábán, martájékán meg lehet találni néha a felszőrnél sötétebb vízszintes csíkokat, az úgynevezett zebracsíkokat. Néhány pónifajtánál látható hátujj, amely a gerincvonalban végigfutó sötét csíkot jelenti. Ritkán –pónikon és szamarakon- található a maron egy erre merőleges csík is.